2.rész: Mégis mi a jó Isten folyik itt?

Sóhajtva indultam vissza a szobába, de Ren elém állt, ezzel utamat állva. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Csak egy jó tanácsot szeretnék adni. Vagy nem, ezt vedd parancsnak. A városba nem mehetsz ki nélkülünk! Ezt vésd jól az eszedbe! – mutatóujját felemelte a levegőbe, és megbökte vele a homlokomat. Meg sem várta mit válaszolok, köddé vált a folyosón. Fáradt sóhajjal léptem be a szobába, és vetettem magam az ágyra. A kezembe kaptam a telefont és újra kutatni kezdtem. Hmm...

- Kedvencek... - olvastam hangosan. Ennek a tartalma valamiért különleges volt. Ha ötvenszer nem, akkor egyszer sem olvastam azt a szót, hogy "Titanic". Holnap erről meg fogom kérdezni Shizukát...

~

Másnap reggel mintha kilőttek volna, úgy pattantam ki az ágyból. Szinte futva mostam fogat, s öltöztem fel. Toporogtam egy kicsit a lány ajtaja előtt, mert féltem megkérdezni... Amire sikerült elég bátorságot gyűjtenem, addigra ő már kinyitotta az ajtót.

- Jó reggelt Zakuro-chan! - mosolygott miközben beljebb invitált. 

Elmeséltem neki, hogy mit találtam a telefonon tegnap.

- Na, tudsz segíteni? - könyörgőn néztem rá miközben a csuklóm szorongattam. Valami, ami a múltammal kapcsolatos jól jöhet, mert akkor talán több emlékfoszlány jönne elő... Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre Shizukát, ezért megkocogtatta a vállam.

- Hahó! Mondom megtaláltam. Ez a bizonyos Titanic a te Világodban egy népszerű, romantikus film.

- Ó... - Egy film. Nem is biztos, hogy most tetszene, mert teljesen más az ízlésem valószínűleg, mint egykor volt..

- Mi ez a csalódott ó? Ha már megkerestem, akkor nem akarod megnézni?

- Mit nem akar megnézni? – lépett elő mögülem ásítva Kazuki. Szürke tincsei össze-vissza meredtek, valószínűleg nemrég kelt fel.

- Ez az! – kapott a fejéhez a lány, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami – Nézzük meg együtt a Titanicot! – ugrándozott örömében. Kazukival összenéztünk, afféle „Szerinted most ő jól van?” nézéssel. Erre a hangzavarra a többi három tag is előbujt. Szemüket dörzsölve, bágyadt tekintettel bámultak ránk. Shizuka velük is közölte a nagy hírt, hogy filmet nézünk, de nem biztos, hogy ezekre a reakciókra számított…

- Haa? Nem akarok valami csöpögős filmet megnézni… - nyávogott Shinji, és eltűnt a folyosó végén.

- Az ilyen filmek olyan embereknek való, akik azt hiszik, hogy a valóságban is minden úgy történik, ahogy ezekben van.. Köszönöm, inkább kihagyom – szólta le az ötletet Ren, miközben megpördült a sarkán és lassan kisétált. Pff, ha azt hiszi, hogy ez menő kivonulás volt, akkor téved. Viszont, ez a jeges tekintete nagyon zavar. Mosolyogni sem láttam még az ittlétem alatt…
- Mit bambulsz, ha? – pöckölte meg a homlokom Shinji. Odakaptam a fájó részhez, és szúrós szemekkel néztem rá.
- Most már semmit… - duzzogtam.
- Na, gyere, akkor csak mi ketten nézzük meg! – ragadta meg a karom Shizuka.
- Várjatok, én is megyek! – szólalt meg a hófehér hajú szépfiú, Kazuma.
- Akkor javítok, hárman nézzük – csapta össze a tenyerét a lány.
- Csinálok nasit! – ajánlottam fel és megindultam a konyha felé.
Valami egyszerű, sütés nélküli sütit dobtam össze. Felpakoltam mindet egy tálcára, s bevittem őket a nappaliban várakozó kétszemélyes társaságnak. Tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy a nagy fehér falra vetítették fel a filmet. Legalább jó nagyban látjuk! Leültem melléjük a kanapéra, és éppen indítottuk volna a filmet, amikor Kazuki és Shinji lépett be a szobába.
- Nehogy azt higyjétek hogy érdekel, csak nincs jobb dolgom – fonta össze a karjait Shinji. – Na, csusszanj odébb törpi! – nézett rám. Törpi?! Arrébb mentem, hogy le tudjanak ülni. Kazuki leült középre, és nagy terpeszbe rakta a lábait, ezért mi szűkösebben ültünk. Megértem, hogy nagy lábad van, de na, gondolj másokra is… Ahogy Shizuka elindította a filmet, Shinji lazán átdobta a kezét a vállamon, így átölelve azt. Nem szóltam, mert ha ő ettől boldogabb..
- Nem mész onnan! – csapott rá ököllel a combjára hirtelen a lány. Tényleg, megígérte, hogy meg fog védeni! Köszönöm, Shizuka!
- Ha sírnod kell, nyugodtan hozzám bújhatsz! – próbálkozott tovább a srác.
- Köszi, inkább nem.. – mosolyogtam kínosan.
- Hah? Azt hiszed, hogy azért akarom, hogy a melleid hozzám préselődjenek? El kell, hogy keserítselek, mert te la-pos vagy.. – röhögött a képembe.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Eléggé felforrt ettől a vérem. Megropogtattam az ujjam, és pszichopata fejjel a szemébe néztem.
- Utolsó kívánság?
- Hmm, talán ez – komolyan felém fordult, kinyújtotta a kezét, és letapizott. – Oké, talán mégsem annyira kicsik! – húzta gúnyos mosolyra ajkait. Mielőtt jól beverhettem volna a képét, Shizuka a rókalángjaival.. Khm, ököllel belebokszolt Shinji ágyékába. Az ütés se lehetett kicsi, plusz még égethetett is.. Szegény fiú a fájdalomtól nem kicsit üvöltött fel. Miután megnyugodott, egy marék sütit tömött a szájába, és mereven bámulta a Titanicot.

~

A film megtette hatását… Nem erre számítottam. A sós könnycseppek mindenki arcát jól eláztatták, sőt, a sírásunk fokozatosan kezdett hangos zokogássá változni.
- Miért kellett Jack-nek meghalni? – törölgette szemeit Shizuka. Én nem bírtam megszólalni, csak hevesen bólogattam, ezzel jelezve, hogy egyet értek Shizukával. Az ajtó nagy csapódással nyílt ki, s mögötte megjelent Ren. Szerintem mindenre számított, csak erre nem.
- Mégis mi a jó Isten folyik itt? – sokkolt le teljesen. Senki nem bírt egy szót se szólni, csak bőgtünk tovább.

1. rész: Yoshizawa Zakuro

Hali mindenkinek! :)) Megérkeztem az első résszel! ^^ Amúgy a szereplők menüpont folyamatos szerkesztés alatt áll! :D

Ayumu

Szemeim kipattantak. Homályosan láttam, bár azt ki tudtam venni, hogy egy alak hajol felettem. Pislogtam párat, s a látásom kiélesedett.

- Végre felkeltél - mosolygott kedvesen, és levette a fejemről a vizes rongyot.

- Lázas voltam? - tapintottam meg a homlokomat, hogy megnézzem, meleg-e. 

- Ne aggódj, már nem! 

Jobban megnéztem a lányt. Hosszú, fekete haja lágyan omlott a vállára. Aranyszínű szemei kedvesen csillogtak, sugárzott belőlük a gondoskodás. 

- Hol vagyok? – tettem fel azt a kérdést, amire már a kezdetektől fogva kíváncsi voltam. 

- Ne aggódj, most már biztonságban – simított végig a karomon, aminek hatására furcsa módon lenyugodtam. Végignéztem magamon. Frissnek éreztem magam, tiszta, hófehér ruha fedte testemet. Bőrömből kellemes, rózsa illat áramlott. Megfogtam az egyik kósza hajtincsemet, és mélyen beszippantottam finom illatát. Ez a lány… Miért ilyen kedves velem? 

- Köszönöm! – böktem ki és a földet kezdtem kémlelni zavaromban. Halk kopogás törte meg beszélgetésünket. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt, és belépett rajta négy fiú. Reflexből próbáltam hátrébb kúszni az ágyban, így végül a hátam a falnak préselődött. 

- Nem kell félned! – nézett rám bíztatóan a lány – Ők találtak rád! – oldalra döntötte a fejét és elnevette magát. 

- Hah? Rám találni? – gondolkoztam hangosan. 

- Elmondod a neved? – szólalt meg az egyikük hirtelen. Szomorúan lesütöttem a szememet és halkan megszólaltam. 

- Nem tudom… 

- Tessék? 

- Nem tudom, hogy hogy hívnak – ismételtem el, s felnéztem rájuk – Nem tudok semmit. Egy fa alatt ébredtem fel, és nem emlékeztem semmire. Ó, tényleg! Hogyan találtatok rám? Hol voltam? Nem volt ott… Valami más is? – hadartam el egy szuszra, és kíváncsian vártam a választ. 

- Az erdőnél feküdtél, és egyedül voltál… Vagy volt valaki veled? 

- Nem, csak azt hiszem, láttam valamit – vakartam meg zavartan a fejemet. – Egy… Sárkányt – böktem ki, s a kezemmel gyorsan eltakartam az arcomat – Ne nézzetek bolondnak, tudom, hogy ez lehetetlen… És… - folytattam volna, de akkor észrevettem valamit. 

- Neked füled van? – fordultam tágra nyílt szemekkel a lány felé – Te egy macska vagy? 

- Hibás – nevetett fel – Én egy rókadémon vagyok! – kuncogott továbbra is. 

- Démon – suttogtam magam elé. 

Biztos voltam benne, hogy ez egy teljesen másik világ, mint amilyenben ezelőtt éltem. De, lehet, hogy ez nem is baj. Nem emlékszem semmire, így csak a terhére lennék azoknak az embereknek, akiknek fontos vagyok. És bár nem emlékszem egyikkőjükre sem, és azt sem tudom, hogy hol vannak, azért még reménykedem. Reménykedem, hogy egyszer visszajutok hozzájuk. Mert ebben a helyzetben nem tehetek mást. A legkisebb reménysugárba is belekapaszkodom, és hagyom, hogy vigyen magával. Bárhová is fogok kerülni, nem adom fel!

- Ömm, amúgy, ezt nálad találtuk – az egyikőjük hirtelen egy telefont nyújtott felém. Ebből lehet, hogy megtudok valamit? Gondolkodás nélkül kivettem a kezéből, és elkezdtem vizsgálni. Mindent. Végül a videókat nézegetve egy mondatra felkaptam a fejemet, ahol én beszéltem: „Yoshizawa Zakuro vagyok, ő pedig Kishimoto Airi, a legjobb barátnőm…”

- Yoshizawa Zakuro – üveges tekintettel bambultam magam elé.

- Hah? – fordultak felém. 

- A nevem. Yoshizawa Zakuro.

Pár másodpercig rezzenéstelen arccal tekintettek rám. 

- Zakuro-chan… - ízlelgette a lány a nevemet, majd rám mosolygott. Sóhajtottam egyet, és felálltam. A hirtelen mozdulattól kicsit megszédültem, ezért belekapaszkodtam az egyik szekrénybe. 

- Köszönök mindent, és tényleg, hálás is vagyok érte, de nekem most valahogy haza kell jutnom…

- És elárulnád, hogy ezt mégis hogyan tervezed? – szólalt meg hirtelen a vörös hajú srác. Üveges tekintettel, és komoly arccal nézett rám. Kisugárzásától kirázott a hideg. Egy szóval tudnám őt illetni… A „Főnök”. Tekintélyt parancsoló nézés, határozott arc, s akár egy szavával képes elérni, hogy rettegj. Zavartan lesütöttem a szemem és megadóan sóhajtottam. 

- Nyugodtan maradj még itt, amúgy is pihenned kell még. Shizuka vagyok, a többieket később mutatom be, szóval kifelé! – kezdte tuszkolni a fiúkat az ajtó felé.

- Na de…! – háborgott az egyik, de már késő volt, a lány rájuk csapta az ajtót. 

- Aludj csak nyugodtan, vigyázok rád!

Valamiért bíztam benne, ezért visszafeküdve a puha ágyba, hagytam, hogy elnyomjon az álom.

~

Amikor felkeltem, Shizuka ugyanott volt. Az ágy melletti széken ült, és valamit olvasgatott. Jobban szemügyre vettem a szobát. Az ablakon keresztül utat tört magának a nyári nap fénye, és az egész szobát bevilágította. Fénye megcsillant a szépen faragott szekrényeken, s tovább haladt egy falon csüggő kis képre. Keretén kecsesen futott végig a fény. A világossárgás színe a falnak megnyugtatóvá tette a szobát. 

- Shizuka-san, akkor, meg mutatod a többieket is? – pattantam fel, mert bármennyire is vagyok „sérült”, én már nem bírok tovább csak pihenni, és nem csinálni semmit. 

- Menjünk – biccentett, majd kivezetett az udvarra.

- Szóval – összecsapta a tenyerét és sóhajtott egyet – A fa alatt szunyókáló, ezüsthajú, lila szemű fiú… Becses neve Yoshikuni Kazuki. Lusta, szereti a gyomrát, sokat beszél. Nagyjából ezeket kell tudni róla. A hófehér hajú, fekete szemű srác sok állattal maga körül, Kawazoe Kazuma. Imádja az állatokat, szerény típus, hála az égnek nem dumál sokat. Viszont van valami rossz tulajdonsága. Ha valami aranyosat lát, akkor… Uhh, inkább azt az énjét ne akard megismerni. Haladjunk tovább. A két srác, aki a tónál ücsörög… A világosbarna hajú és kék szemű szépfiú, Maeda Shinji. Flörtölős típus, de ne aggódj, megvédelek tőle. A vörös hajú… Fujimoto Ren. Tőle félj. Mert ha egyszer mérges lesz… Szóval inkább róla nem is beszélek. De én most azt hiszem, megyek vacsorát készíteni! – indult el mosolyogva, de elkaptam a kezét, mert segíteni szeretnék. Annyi mindent megtettek értem, én pedig csak ennyivel szolgálhatok.

- Várj, én is segítek! – húztam egy mosolyra a számat. S miután beleegyezett, boldogan baktattam utána a konyha felé. Boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy törődnek velem. Pár órával ezelőtt még biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, most viszont máshogy alakult a helyzet. Nem fogok a múlton rágódni. Elhatároztam, hogy a jelennek fogok élni. Répapucolás közben az élet nagy dolgain kell gondolkodni, nem? Lassan felvágtam minden zöldséget, és a húst is feldaraboltam. Hamar végeztem a vacsorával, bár nem vagyok biztos benne, hogy milyenre sikeredett, mert még sosem csináltam ilyet. Azaz, ha csináltam, arra nem emlékszem. 

Mindenki összegyűlt a nappaliban, s evett. Idegességemben ujjaimat dörzsöltem össze, és kíváncsian figyeltem mindenki reakcióját. Pár másodperc alatt csillogó szemek vettek körül.

- Zakuro-chan – törölte meg a szemeit Kazuki – te istenien főzöl! – összekulcsolta a kezeit és engem vizslatott mosolyogva. 

- Köszönöm, de eddig nem Shizuka főzött rátok? – kérdeztem zavartan, a tarkómat vakarva. Hirtelen mindenki elhallgatott. Feszültséget éreztem a levegőben, ezért kezdtem feszélyezve érezni magam, s próbáltam minél lejjebb ülni a székben, és összehúzni magamat. A világosbarna hajú srác, Shinji, felköhögött és komoly tekintettel nézett rám.

- Shizuka… Nem tud főzni – mondta ki könyörtelenül, s kezdtem aggódni, ezért az említett lányra néztem. Elpirulva, s ruhája szélét gyűrögetve a földet bámulta. Kezem elindult válla felé, hogy majd jóindulatból megsimítom, de ekkor fejembe hatalmas fájás érkezett. A kezem megállt a levegőben, s a fájó testrészhez kapott. Mintha több ezer lándzsával szúrták volna át. Összeszorítottam a szememet, de egyre csak hangokat hallottam. „Ne sírj, Airi!” Visszhangzott a fejemben, s a szituáció kísértetesen hasonlított a mostanira. Egy lány felé nyúltam vigasztalás szándékával. A fájdalomtól a testem remegni kezdett. Két erős kéz megszorította a vállamat, s férfias, határozott hangon rám parancsolt.

- Elég volt, térj vissza a jelenbe! – rázogatott Ren. A hangok abbamaradtak, s már a testem sem remegett. 

- Mi történt? – néztek rám aggódó arccal mindannyian.

- Nyugalom, csak emlékek – erőltettem mosolyt az arcomra. Shizuka megfogta a karom és felhúzott az asztaltól.

- Jól van! Ideje mennünk fürdeni! – határozta el magát, mintha természetes lenne, hogy…

- Ha?! Ketten? – hökkentem hátra kijelentésétől. Sóhajtott egyet és tekintetét belefúrta az enyémbe.

- A közelben van egy meleg vizű forrás. Hidd el, egyedül nem akarsz egyedül menni, főleg hogy ők itt vannak – bökött a fiúk felé, és most már teljesen egyetértettem vele. Hevesen bólogattam, s kezemet rátettem a vállára.

- Teljesen igazad van, ne haragudj, hogy kételkedtem benned! 

Felkuncogott.

- Na de induljunk! – fogta meg a kezem, és elkezdett rohanni. Gyorsabb volt az átlagosnál, sokkal. Hirtelen az egyik kezével megfogta a derekamat, másik kezével a térdem alá nyúlt, és az ölében vitt tovább.

- Öö… Shizuka-san? Tudok járni…

- Tudom, de így gyorsabb! – nevetett, és tényleg, egy szempillantás alatt meg is érkeztünk. Gyönyörű helyen volt. A hold tükörképe megcsillant a vízen, s a felszálló pára varázslatossá tette a látványt. A bőrömet megcsapta a kellemes meleg, ezért egy kicsit kirázott a hideg. 

- Szép, nem igaz? – vizslatta Shizuka a forrást miközben mosolygott.

- Ühüm – bólintottam.

~

Hirtelen egy ág reccsenése hallatszott, ezért mindketten ijedten fordultunk a hang irányába. Kazuma állt szappannal a kezében, pókerarccal előttünk. Én teljesen lefagytam, és annyira lebuktam a vízben, hogy csak az orrom látszott ki. 

- Kazuma! – nézett Shizuka a srác felé ördögi szemekkel.

- Ren azt mondta, hogy elfelejtettetek szappant hozni, ezért hoztam.

- Ezért képes vagy bejönni két lányhoz, amikor fürdenek?! – ökölbe szorította a kezét és előbújt az ördögi énje. – A lángjaimmal foglak megsütni! – s ahogy ezt kimondta, a keze felett megjelent egy kék rókaláng… Különös látvány volt nekem, aki még nem látott ilyet… A békés hangulat egy másodperc alatt szertefoszlott, s már csak Kazuma fájó sikolyai visszhangzottak a levegőben.

Prológus

Nem emlékszem semmire, még a nevemre sem. Azt sem tudom, hogy hol vagyok.. Ürességet éreztem. Nem tudom mi miatt, de összeszorult a szívem, és a tekintetem is szomorúvá vált. A nap sugarai megvilágították az arcomat, s egy kicsit hunyorítanom kellett, hogy lássak a vakító fénytől. A távolba tekintettem, és titkon talán abban reménykedtem, hogy látok valamit. De nem volt ott semmi. Csak a friss zölden pompázó pázsit terült el alattam, s néhol felbukkant egy-egy fa. Lombkoronájuk üde zölden pompázott, s csak a lágy szellő úszott át néha az ágaik között. A tiszta égbolton egy fecskepár játszadozott, vidáman röpködtek a levegőben. Egy erősebb fuvallat suhant velem szembe, s barna, derékig érő hajzuhatagomba kapott bele egy röpke pillanatra. Kezemmel megtámasztottam magamat, de éreztem, hogy valami rátapadt a tenyeremre. Kérdőn vizsgáltam meg, és nem értettem, hogy miért véres... Letekintettem magamra, és a ruhámon virított egy nagy, piros folt. A bíborvörös folyadék még mindig szivárgott, és egyre jobban beterítette piros-fehér iskolaegyenruhámat. Lenéztem a lábamra, és a fekete combzoknim koszos volt, meg volt szaggatva s néhol kiszakadt. Feltoltam magamat, és bár nem stabilan, de lábaim valamelyest megtartottak. Egy hangos, mély, állati üvöltés visszhangzott a levegőben. Ijedten kaptam fel a fejemet, próbáltam megkeresni a hang forrását. Körbefordultam, de egyszerűen nem láttam semmit. A furcsa zaj megismétlődött. Egy szempillantás alatt, valami elsuhant előttem, ezzel felkavarva a levegőt. Az a furcsa teremtmény megállt előttem. 20 méter magas volt körülbelül, bőrét pikkelyek fedték, s a hátából két, hártyás szárnyféleség jött ki. Hatalmas karmai voltak, és üveges tekintettel nézett le rám. A félelemtől megfeszült az egész testem, minden porcikám remegett, a lábaim a földbe gyökereztek. Ha a vérző sebem miatt nem halnék meg, akkor most talán biztos lehetek abban, hogy ez a lény meg fog ölni. Homályosan láttam, és a külvilág apró zajait halkabbnak hallottam. A heves szívverésem visszhangzott a fülemben, s úgy éreztem, minden élet elszállt belőlem. A lábaim már nem bírták megtartani a testemet, s oldalra dőlve estem össze a földön.